Szept. 28. - ANNA & THE BARBIES (ingyenes koncert)

Az utóbbi évek legfrissebb és egységes képet talán a legváltozatosabban reprezentáló hazai lemezével rukkolt elő szeptember végén az Anna And The Barbies. A zenekar dívája, Pásztor Anna, aki zenei szempontból is fontos része a csapatnak, maga a karizma. Olyasvalaki, aki már tizenöt évesen Ladával szökött el jobb sorsa reményében, hogy új utakon valósítsa meg szabadságát. Dolgozott kémnőként Londonban, kortárs táncakadémián tanult New Yorkban, túlélő lett a Survivor showban, koreografált és rendezett musicalt,  autóversenyzett Dubaiban… Ám miközben évtizednél is többet vándorolt önmagát keresve, egy dolog végig áthatotta az életét, a zenéhez való örök kötődés. 

Na, igen, a lemezbemutató! Ott volt a kemény mag, azok, akiket már név szerint ismerünk, az összes haver, körülbelül az egyharmadát tette ki a hajónak, a közönség  nagyobb része mind teljesen új arc volt. Azért nagyon nagy ez az egész, mert szinte telt házat csináltunk! A meghívott vendégekkel együtt több mint hatszázan voltunk aznap este! Játszott négy zenekar, egy DJ, hívtunk vendégzenészeket,  több hónapja készültünk a visual-kivetítés anyagával, digitális pult a hangosítás optimalizálására  és még rengeteg dolog, amit eddig csak szerettünk volna a koncertekre. Nagyon örülök, hogy a bennünk rekedt rock’n’roll itt végre kirobbanhatott belőlünk, belőlem! Fél év készülődés, 3 hét őrület a fináléban, másfél óra a csúcson, 8 óra amíg felfogtam, hogy sikerült, majd 3 nap alvás megállás nélkül a koncert után. Három nappal később lementem a Gödörbe, hogy nyugiban átbeszéljük a koncertet. Már azt hittem kipihenem a magam egy életre, amikor gyanútlanul megittam egy-két sört, és a következő 6 órára már nem emlékszem, pedig nagyon is aktív voltam és fura dolgokat csináltam. Az utólag elmondottak alapján, többek közt, egy komplett zenekart vettem rá, hogy elhagyják a kocsmát, ahol játszottak, majd az utca közepén, térden, összeborulva, a szintén valahol útközben verbuvált közgazdászokkal, összeadtam őket…Nagyon úgy tűnik, a tudatalattimban is olyan mély nyomokat hagyott bennem a hihetetlenül jól sikerült koncert, mint tudatosan. Majdnem egy hétre bezárkóztam utána otthon, átgondoltam az elmúlt és az elkövetkező időszakot, és rájöttem, hogy kénytelen leszek a határtalan örömömet a spontán házasságkötések helyett, inkább további koncertezésekben kiélni.  (nevet)

A lemezbemutatót végig vette egy filmes stáb. Emlék, vagy formálódik valami  a háttérben?

A Duna TV volt. Több kamerával rögzítették az első három, lemezbemutatós zenekar koncertjét (Ozone Mama, Manökken Proletarz és Anna And The Barbies) és le is fogják adni, hamarosan. Világgá fogjuk kürtölni, ha meglesz a dátum, és ki is fogjuk adni, vagy letölthetővé fogjuk tenni mi is a dvd anyagot!  Még a nyersanyagért is küzdünk, szeretnénk pár jó koncertklippet is összevágni.

Nálatok szinte minden bulira várható “új dizájn”, “új megjelenés”, már ami téged illet. Néha már nem tudom elképzelni, hogy ennél meglepőbb, vagy őrültebb dologgal elő lehet még rukkolni. Ez ösztönszülte, a hangulat hozza, vagy készülsz mindig?

 Kicsit mintha csatába menne az ember, harci színeket ölt, tollak, festék, jelentéssel bíró ruhadarabok és már kicsit transzban is vagyok. Néha, amikor már majdnem elhiszem azt, amivé válni szeretnék, gyorsan az ellentétének öltözöm! Ez egyfajta kihívás, zavar a rendszeremben, ami fura dolgokra inspirál. Én ’sufnituningnak’ hívom, bevallom, sokszor kések a ruha miatt. Az utolsó pillanatban rángatom elő a leglehetetlenebb helyekről. Ami viszont nagy történés: Mojzes Dóri ruhatervező, aki hasonló vizuális agymenésekben utazik öltözködés terén, mint én, a lemezbemutatóra  és több koncertünkre is  kölcsönadott nekem ruhákat a kollekcióiból. Örülök, hogy van olyan hely, ahova ezeket felvehetem, és már nem az utcára fog el a kényszer.  Ja, és már régóta tervezem, hogy kihímzek magamnak, kövekkel és tollakkal díszítve egy Hendrix portréval ékesítet  fellépőruhát. Nem nagyon tudok hímezni, de egy kicsit így szeretnék tisztelegni neki.

Finoman szólva is beledőltetek a rockba, sőt, a kemény rockba az előző album óta. A kiadóban nem volt félsz egy ilyen markáns kinyilvánulás láttán? 

Az áprilisi Corvintetős buli után a kiadótól kaptam egy levelet, amiben megírták, hogy nagyon megijedtek, mert ők ezt a zenekart nem ismerik… Mi ez az őrület, torzított gitár, ordibálás, elmebeteg sminkek, zacskó a fejemrehúzva… Hova tűnt az ő zenekaruk, a rapperek, táncosok, poppslágerek és vokalista lányok…? (nevet) Én írtam nekik vissza, hogy igazából most találtuk meg magunkat, ez az, amivel száz százalékig boldogok vagyunk, sőt, még az is meglehet, hogy sokkal súlyosabb irányba is elmegyünk. Benne van a pakliban, hogy nem fogunk a slágerlistákon előbbre jutni, vagy végleg leírnak minket, de akkor az, hogy valami zsigerig őszintét próbáltunk megvalósítani és ebben buktunk el, elviselhetőbb lesz mint a semleges keresgélés. A kérdés tehát nem az, hogy mi ebben a műfajban maradunk-e, hanem hogy ők jönnek-e velünk? Akkor annyiban maradtunk, hogy nyár végén meglátjuk hova lyukadtunk ki ezen az úton…

ANNA & THE BARBIES - Álmatlan

Eleve elrendelt volt, hogy az öcséddel alapíts zenekart?

Nem, nem feltétlen. Miután a térdsérülésem miatt haza kellett jönnöm a nagy  álomból, a New York-i táncsulimból, és ezzel kiszakadtam az ottani zenei underground körökből is, kissé nekikeseredtem. Hónapokig nem dugtam ki az orrom a lesötétített szobából, amikor egy régi DJ ismerősöm koreográfusi melót ajánlott Spanyolországban. Ennek a munkának köszönhetően, Mallorcán találkoztam azzal a fekete amerikai producerrel, aki, Elements néven, összeállított egy nemzetközi tagokból álló zenekart, ahova engem is elhívott. Ő volt az első ember, aki igazán hitt bennem, és az együttesben. Németországi Sony Music kiadásában, európai terjesztésre szerződtünk volna, ha az ösztönök nem húznak keresztbe mindent… Velem együtt négyen voltunk a bandában, egy amerikai félvér énekesnő, egy afrikai DJ, egy spanyol, félvér vokalista fiú, és kelet európai rapperként, én… a kölni egyezkedések után svájci ’alapozó’ turnéra küldtek minket, ahol talán túlságosan is jól sikerült összemelegednünk… Ezek hárman egymásba szerelmesedtek, majd klasszikus, féltékenykedős szerelmi-háromszög lett a dologból, hisztikkel, sértődéssel és hazautazással. Így maradtam végül a mínusz húsz fokban, Svájc közepén, együttes nélkül, üres zsebekkel…tele hócipővel. Itt vége lett a Sony szerződésnek is…Viszont megmaradt az a majd egy albumnyi dal, amit az öcsémmel erre a projectre készítettünk. Ez volt, annak idején, a Passionfruit album alapja.. Ravan, a producerünk, sajnos meghalt azóta. Neki írtuk az After Hours-t című dalt, ami a Medallionra fel is került. A Passionfruitos dalokkal először futottunk a spanyol klubbvilágban egy félplaybackes kört, két zseniális táncos-haverommal, ami bár anyagilag és felkérésekben is rendben volt, valahogy távolt állt álmaim zenélésétől, szóval abbahagytuk, hazajöttünk. Közben öcsémnek volt egy Red Hot Chili Peppers, és egy Police számokat játszó zenekara. Nagy rajongójuk voltam, és őket is izgatta az a másfajta zenei világ amiből én jöttem, szóval bevettek maguk közé, és elkezdtük összeolvasztani a rockot és az én egyfajta verses-hip-hopos világom.

Hogy lett ebből végül kiadós háttér, és Medallion album?

A kiadó az Interneten keresztül talált meg minket. Volt egy saját honlapom, a jammin.hu, erre figyeltek fel. Siminek (öcsénmek, aki egyben az Anna and the Barbies gitárosa) mindíg is voltak a fiókban kommerszebb nótái, amiket, mint zenei producer,  pop énekesnőknek szánt. A kiadó  ezekre próbálta alapozni az album sikerét, ami nem feltétlen valósult meg. (A Medallion 2008 ban  jelent meg a CLS music kiadásában.) Bár a lemez hangzásában poposabb volt, élőben már akkor is rockos volt a zenekar megszólalása, ami jelentős kavarodásokat okozott, talán egészen a mostani albumig.

De ha már kiadó is volt mögöttetek, hogy-hogy nem volt lehetőség, élő hangszerekkel felvenni a dalokat?

Igazság szerint, mire a kiadó mögénk állt, a Medallionból nagyon nagy rész már készen volt. Mentettünk át régebbi dalokat is, bár azok eléggé átalakultak addigra.

Ahhoz képest, hogy egy honlap segített előrejutni, a mostani sokáig alaposan el volt hanyagolva.

Most profin meg szeretnénk csinálni a honlapot is. Eddig haveri alapon intéződött, szívességi alapon,  és igazából, már nincs képünk tovább ingyenélni. Úgy  döntöttünk, hogy a zenekar felvállalja a költségét, de legyen olyan, ami velük él, és pontosan tükrözi a pillanatnyi álapotát a zenekarnak. Mindent átválogatunk, összegzünk, és az összes, időközben hozzánk csapódott, hihetetlenül tehetséges filmes, fotós, iró…stb munkáit feltesszük. Jelenleg is őrületes rendszerezésben vagyok, van vagy száz gigabájtnyi anyagom otthon. (nevet)

Ha azt mondom, hogy most végre valóban egységes a zenekar, egyetértesz? 

Abszolút! Emberileg is, Dáviddal (Hernádi Dávid, basszusgitáros – SzG) együtt járkálunk mindenfelé, koncertekre, bulikba, vagy csak egy sör mellett dumálgatni. Simi amikor tud, jön velünk, Bubnó Marcikával(Márk, a zenekar dobosa – SzG) bárhol összefutunk… A turnébuszban hihetetlen jó együtt menni, végig röhögünk, és nagyon szeretjük egymást. A nagyképűség nyoma sincs meg bennük, és nagy örömmel látom, kezdenek kiforrni , mint színpadi egyéniségek is. Izgalmas pl., ahogy Vághy Tomi (billentyűs – SzG) koncertről koncertre állatiasabb… (nevet)

ANNA & THE BARBIES - Nyuszika

Dávid idén tavaszi belépése olyan így kintről, mintha új erőt töltött volna a csapatba, ráadásul mintha a színpadon is magával húzná még Simit is.

Dávidnak ez egy életmegmentő dolog. Szinte visszahozza a hitét a zenélésben. Nagyon régóta zenél, de valahogy talán csak most találta meg igazán a helyét. Egy héttel később látta meg őt egy hangszerraktárban tartott koncerten öcsém,  mint ahogy bevettük Tomit (Heilig Tamás, az előző basszusgitáros, aki még a lemez egyes dalaiban is hallható – SzG), és bár Dávid színpadi jelenléte hihetetlen benyomással volt ránk, csak helyettes basszusgitárosként dolgoztunk vele, mivel Tomikát már felvetük, és mind emberileg, mind zenészként nagyon megszerettük! Aztán a meredek zenei átalakulásunkkal eljött az az idő, amikor Heilig Tomcsinak már kezdett ijesztő lenni az a rockos vonal, amerre tartottunk. Ő igazi, nyugodt  funk-soul brother, én meg volt, hogy  néha koncert közben a fogammal téptem a húrjait… ez már nem egészen az ő világa. Amúgy szerintem a rock is olyan lázadás, ami műfajközi állapot.  Én világ életemben lázadó voltam, és ha a rock valamiről szól, akkor a lázadásról, szóval ugyanúgy vagyok punk is, ahogy rock is, és ha szélsőségesen nézed, akár a hip-hopban is. Amúgy, mint énekhang, talán nem vagyok kifejezetten rock, de akkor punk se…

Akkor mi vagy, énekhangilag?

Hát… A fene se tudja! Énekesnő vagyok én egylátalán? Ha igen, akkor nagyon boldog énekesnő vagyok. Nem tudok ráhúzni ennél egyértelműbb dolgot. Nagyon örülök neki, hogy mostanában már kijönnek olyan hangok, amik azt fejezik ki, amit érzek és amit a dalokban leírtam. A mi családunkban mindig is volt, és van egyfajta burkoltság. Sosem voltunk az az olasz-típusú család, aki egymás fejéhez vágdossa a dolgokat, néha nagy-nagy hallgatások vannak. És ez rázárta a torkomra is a lakatot. Talán pont ezért volt mindig is bennem egy kényszer, hogy hangot adjak ki. Ehhez a rockot találom a legjobb táptalajnak. Punkrockos, vagy szoft rockos akár, talán még a metalba is belekacsintgatunk.

Tizenegy évet külföldön éltél, mindenfelé a világban, és tudjuk, hogy az ilyen vándorélet magányos tud lenni. Pásztor Anna végül elveszett hontalan, akinél pozitív lecsapódásúvá válik a negatív élettapasztalat, vagy pozitív gondolatokkal vértezett „világfia-lánya”, aki hazatalált, és a zene által tisztítja meg önmagát?

Boldog hontalan voltam. Magányosságban is boldog. A szenvedés, a magányosság is, művészileg termőképes táptalaj. A szüleimnek, akik eltérítettek az eredeti vágányról, talán meg kéne köszönjem, hogy gellert kaptam, és valamerre elindultam a világban, ami rögös volt, de megérte. A pozitív és negatív élmények egyaránt adnak töltést a folytatáshoz. A ’testelhagyós’ koncertélmények hetekig, akár egy hónapig is fel tudnak tölteni, de egy mélypont, egy megfeneklés is adhat olyan löketet, amiből megszületik egy „Álmatlan” , vagy egy „Gombóc” és amire végül látod, azt mondod, hogy mégis pozitív kicsengésű. Az eddigi életemben sokminden volt ami félelmetes, vagy ijesztő volt, de rengeteg ajándékot is kaptam, eljutottam számtalan helyre, bejártam a világot, sokminden voltam, millióféle dolgot kipróbáltam…

Talán épp emiatt, de úgy érzem kevés magyar zenekar van, akiknél ennyire erős mondanivalója és tartalma volna minden nótának. Érdemes volna górcső alá venni őket egyesével is. Kezdve a nyitó „Gyáva forradalmár”-ral…

ANNA & THE BARBIES - Gombóc (M1 élő műsor)

Kulcsfontosságú nekem ez a nóta. Szerintem mindannyiunknak, a mostani állapotunkat és helyzetünket ez az, ami legjobban kifejezi. A Gyáva forradalmár a polgári és az anarchista lét közötti megrekedt állapotról szól. Mi is felépítettünk tinédzser korunkban egy barikádot, ami a társadalmi elvárásokkal szemben volt védelem. A gyáva forradalmár az az ember, aki megáll ezen a barikádon, körülnéz, kik vannak vele, hol áll most, és hol a társadalom, azaz az „ellenfél”, aki nem ellenség persze, csak a túlsó oldal. A forradalmárunk gyáva tovább lázadni, avagy beállni a társadalmi menetelésbe, elfogadni a normákat, és bár néha már érzi a hajlandóságot, de belül még mindig nagyon elevenen zakatol az, amiben mindig is hitt. Ha teljesen lecsupaszítjuk a lelkünk, és a dalokban kiadjuk mindazt ami eszenciálisan mi vagyunk és ez sem lenne elég ahhoz, hogy a közönséget megérintsük, akkor jobb, ha  ez mielőbb kiderül, hogy ne erőlködjünk feleslegesen és akkor tényleg már megnyugodva adhatunk teret a ’megadásnak’…

(A www.annaandthebarbies.hu alapján, SZG tollából/klaviatúrájából. Ezúton is köszönjük szépen.)

ANNA AND THE BARBIES 

2012. szeptember 28. péntek, 21ó

Pécsi Est Café

A koncertre a belépés ingyenes!!!