The Unbending Trees - akusztik (ingyenes program)

Magyar zenekar lemezbemutató koncertje Londonban – ilyen is ritkán van. A ritka esemény főszereplője a brit Strange Feeling lemezkiadóval dolgozó The Unbending Trees volt, illetve a Chemically Happy (Is The New Sad) című album. A helyszínről jelentkező kritikusunk úgy látja, hogy a többek között a Times és a Guardian által is felkapott zenekar sikerében antidepresszánsok, melódiák, önirónia, világfájdalom és egy klasszikusan képzett zongorista is egyaránt közrejátszanak.

Amikor Havasi Balázs rövid zongorás felvezetése után Hajós Kristóf bevonult a Luminaire éppen, hogy bevilágított, vörös drapériás színpadára és énekelni kezdett, úgy éreztem, itt mindjárt nagy baj lesz. "Nem tudom megállítani kezem remegését" szólt a dal, és valóban, Hajós egyik keze teátrálisan felemelkedett, és tényleg remegett a sárga fényben; majd olyan arckifejezéssel, mint egy óvodás, akinek elvették a seriffcsillagát (ismerem az érzést, velem megesett egykor), sírásra görbülő szájjal formálta lassan a szavakat, "érezhetsz-e olyan fájdalmat, mint én?"

ottom: 15px;">Ezekben a végtelenül hosszúnak tűnő percekben attól tartottam, hogy valami egyszer csak elpattan a sötétbe burkolózó közönség egyik tagjában, és a kiböffenő röhögés szétzúzza a végtelenül művi és patetikus felépítményt.

Végül azonban egy ennél sokkal-sokkal jobb dolog történt: Hajós maga tette ezt meg. Ahogy véget ért a szám, az addig legfeljebb szánalomra méltó nyomorúság-médium kacsintott egyet, és egy csapásra átváltozott egy stand-up komikus és egy régivágású konferanszié legjobb vonásait egybegyúró, nagyon is szerethető, sziporkázó frontemberré. Gördülékeny és élvezetes angolsággal kezdett élcelődni az imént még teljesen iróniamentesként is észlelhető szituáción, amit a közönség nagyon interaktívan és hálásan fogadott, és Hajós szinte minden poénját (volt bőven) azonnali nevetéssel/morajlással honorálta.

És ez így is maradt mindvégig, ami egyszerre mutatja Hajós hangulatteremtő kvalitásait és a közönség szeretetét, ugyanakkor valahol érthetetlen is, mármint, hogy lehet az, hogy a MySpace-en nemrég felfedezett és leszerződtetett, fennállása óta alig pár koncertet adott zenekar első lemezét bemutató fellépésén (ráadásul Londonban) ilyen látványosan intim a hangulat, és ilyen olajozottan működik minden? Az semmiképp sem kielégítő válasz, hogy több helyi és nem helyi magyar is jelen volt a koncerten: egyrészt egy átlagos hazai koncert sem feltétlenül szól a jó hangulatról, és a Luminaire mintegy százfős közönségének nagy része – a beszélgetések foszlányaiból ítélve – nem a honvágy miatt tévedt el az eseményre.

És nem is a nadrágszár-lobogtató basszusok, lehangolt gitárok vagy éppen tört ütemek miatt. Bár kísérőm még az előzenekar (The Lost Levels), végsőkig átlagos, kiszámítható, főleg a posztrock és a brit popzenei hagyomány igényesebb kliséiből összerakott, C+ műsora alatt kijelentette, hogy ő igazából egy igazi rock-koncertre jött volna most szíve szerint, ez a vágya nem teljesülhetett: Hajósnak az este folyamán legtöbbször feltett kérdése ugyanis így hangzott: "akkor készen álltok valami még csendesebbre?"

A válasz erre minden esetben a konszenzuális igen volt, és Havasiék e tekintetben nem is okoztak csalódást. Mert akár Leonard Cohenhez (az angolszász sajtó kedvenc párhuzama) hasonlítják, vagy nevezik slow-core-nak, downtempónak (személyes kánonomban pedig azEluvium zongorafutamainak klasszicizálásával és az Ulver melankóliájával rokon), ami az Unbending Treeshez kapcsolódó minden zenei asszociációban közös, az a megfontolt lassúság, szomorúság és borongás.

Mindennek a közvetítésében a produkció egészét tekintve kétségkívül Hajós – a kezdeti pár perc jeges bizonytalanságát leszámítva kiváló – szereplése volt a leglátványosabb, de zenei értelemben számomra az est főszereplője egyértelműen Havasi Balázs volt. Mindannak a spontaneitásnak és "természetességnek", amit Hajós adott a közö sbe, valószínűleg csak a töredéke tudott volna átjönni, ha nincsen az a biztos alapzat, amit a háttérből nagyon szerényen irányító Havasi játéka nyújtott. Havasi mindenféle póz és manír nélkül, legfeljebb néha-néha elmosolyodva vezette elő keserédes és mégis precíz melódiáit; feszesen, koncentrálva, de azért elég teret engedve a melankólia által megkövetelt, bizonyos fokú sejtelmességnek.

Hiába volt azonban a zenekar másik két tagja is hasonlóan szimpatikus (ez is ritkán esik meg az egyszeri koncertlátogatóval), az ő közreműködésük különböző okokból halványult el Havasié és Hajósé mellett. A leginkább prózai magyarázat Háry Péter basszusgitáros esetében az, hogy hangszerét egyszerűen nem lehetett hallani: mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna az erősítőről. Azt, hogy ez mekkora veszteség volt, azok a rövid részek sejtethették, amikor Háry – végre hallhatóan – trombitán járult hozzá egy-egy dalhoz.

A dobok esetében már jóval komplexebb, és meglehet, szubjektívebb természetű a kifogásom, amely részben összefügg a zenekar első, The First Day című ep-je és a bemutatott nagylemez közötti különbséggel is. Gábor Andor dobos hivatalosan e koncerttől lett a zenekar tagja, bár már a nagylemezen is közreműködött, szemben az első ep-vel, ahol alapvetően az ének-zongora páros dominált. A problémám pedig nem játékának minőségével, hanem inkább funkciójával van: az Unbending Trees zenéjéhez szerintem egyszerűen nem illik ez a hangszer. Mindazok a különleges, klasszicizálásuk ellenére mégis sokszor kísérletinek ható hangulatok, amelyek az első négyszámos ep-n hibátlanul végigvezették a hallgatót, hajlamosak megtörni, amikor a dob üteme beavatkozik.

Ugyanez volt az élményem a koncert során is: a dob szólama nagyrészt visszafogott kiegészítésként volt jelen, ami eleve nem ideális helyzet, hiszen pont egy olyan hangszerről van szó, amelyre vagy építeni kell, vagy ha ez nem működik valamiért, akkor jellemzően inkább terheli a már korábban kialakított összképet. Amikor pedig néha-néha mégis vezető szerepet kapott, a zenekar hangzása egyszerűen túlságosan átlagossá vált, elveszítve azt az eredetiségét, ami a kezdeti minimalista koncepcióban oly megragadó volt.

A koncert viszont ezekkel a számomra hiányosságokként megjelenő apróságokkal is kimondottan jó élmény volt. Hiába voltak körös-körül elhelyezve a "Pofa be, ha a zenekar játszik – mások nem ezért fizettek" feliratú táblák, nem volt szükség rájuk, csendes zenét játszott az Unbending Trees, de csendben figyelt a közönség is, még a záró, magyar nyelven énekelt számok alatt is.

Bár nagyon szerettem volna, abbéli félelmemben, hogy lemaradok a London déli határain túl fekvő ideiglenes otthonom felé közlekedő vonatról, nem vegyültem el a koncert után beszélgető helyi közönség sorai között; annyit azonban még megtudtam, hogy sokakat nagyon mélyen megragadott az előadás hangulata. Később kiderült, félelmem alaptalan volt, a vonatot ugyanis régen lekéstem. Az útvonal újratervezése után hamarosan egy piros emeletes buszon zötykölődtem Brixtontól kifelé, mellettem egy lány ült kockás szoknyában és hozzá nem illő kockás felsőben, csendesen sírva, amíg az út tartott. Nem kérdeztem, mi történt, inkább hallgattam, hiszen fájdalmát hogyan is érezhettem volna át?

Tófalvy Tamás / quart.hu